Téli berek

 

 

 Fekete István:

Téli Berek "Olvasmány" 

 

 

Nehezen indult el ez a reggel és benne minden, aminek el kellett indulnia. Nehezen virradt,

mintha a világosságot a város végén feltartóztatta volna  valaki, mert úgysincs semmi

megvilágításra érdemes dolog ebben a városban, és különösen nincs ma, hiszen a felhők is

csak jönnek-mennek tanácstalan gomolygásban, mint a reménytelen nyáj, amelynek ködből

van a gyapja, és se pásztora, se gazdája.

Nem volt csattanó kiáltás ezen a reggelen, nem volt árny, és nem volt fény; nem lehetett

észrevenni, hogy a villanylámpák mikor aludtak el, vagy égtek-e egyáltalán. Nem csillantak

az ablaküvegek, amelyek nyirkosak voltak, mint a hüllők háta, és a város ébredésének zaja

olyan tétovázó tápászkodás volt, mint a betegé, aki csak azért kel fel, hogy a doktorhoz

menjen, de még ezen is gondolkozik.

Az éjjel valami kis hó esett, ami még szállingózik most is, de nem látni, csak érezni a

pelyheket, amelyek eltűnnek az utcák mocskos vályújában, ahol tompa zörgéssel

vánszorognak a villamosok, és feltűrt gallérral az emberek, akik úgy mennek valahova,

mintha ellenkező irányba is éppen úgy mehetnének.

Nincs átmenet a sötétségből a világosságba, nincs ellentét, nincs elhatározás; minden csak

van, mint valami lomha hegy, amit úgysem lehet megmászni, de nem is érdemes.

Ladó Gyula Lajos ezzel az érzéssel állt meg a kapualjban, de nem gondolkozott rajta, mert

gondolkozni sem volt érdemes. Nem volt hideg, mégis mintha fázott volna, de ugyanakkor

melege is volt. Egyik kesztyűjét felhúzta, aztán kotorászott a zsebében, de a másikat nem

találta, s ezen úgy felmérgelődött, hogy a meglevőt is legszívesebben a sárba vágta volna.

“Piri mama hülyéskedése ezekkel a kesztyűkkel” – gondolta, és lerángatva az ártatlan

kesztyűt, úgy gyűrte az aktatáskába a könyvek mellé, hogy az ártatlan kesztyű visított volna,

ha ez szokása lenne.

Ezután gondolkodni próbált, hogy az este megvolt-e még a másik kesztyűje, de mivel nem

emlékezett biztosan, hogy megvolt, vagy nem volt, újra ezt mondta:

– Hülyeség! – De még mindig nem indult el,  és nem tudta elhatározni, hogy karját

felemelje, és megnézze, hány óra.

Pedig a reggel már kivilágosodott, és Tutajos arcán mintha aggódás látszott volna az órát

illetőleg, amit a lakásban sem nézett meg, Csak úgy, Piri mama bemondása alapján indult el,

miután a kávéját futtában megitta.

Tutajos arcán ott van még a kávé étvágytalan íze, ott van a fél kesztyű bizonytalan sorsa, és

elmosódottan ott van még sok minden, ami ebben a korban, augusztustól decemberig

történhetik.

Mindezeket azonban sokkal nehezebb észrevenni, mint azokat a jeleket, amelyek

nincsenek ott, amelyeket az elmúlt négy hónap elvitt magával.

Nincs ott az arcán a nyári nap derűs, egészséges barnasága, szája vonalában a megbízható

elhatározás, szemében a felmérés és ítélet  biztonsága és testének egész tartásában a

hajlékonyság és keménység… amivé a berek és Matula nevelték, aki olyan távoli ebben a

pillanatban, mintha nem is lenne a világon.

Ott áll tehát Tutajosunk, mint egy lagymatag kérdőjel, amely nem fejez ki semmit, és

látszólag nem tud mit kezdeni önmagával. Ott áll, mint egy tétova gondolat, amiről nem lehet

tudni, villámlás lesz-e belőle, eső vagy csak sár… Ott áll, mint tehetetlen ellensége az egész

világnak, de elsősorban Piri mamának, akinek újabban – néha – gorombaságokat mondott… s

ami öt perc múlva jobban fájt neki, mint a könnyes szemű öregasszonynak. Ott állt… de ne

feszegessük ezt a látszólag érthetetlen kérdést, ami ködös volt, és még kérdésnek is

bizonytalan, akár ez a reggel, amiből napsütés lesz, olvadás vagy borulás vagy északi szél,

amelynek nyers, tiszta sziszegése nyomán szikrázó hólepedő takar le mindent: várost, mezőt,

embert, influenzát és beteg gondolatokat.

Bizony: Ladó Gyula Lajos erősen megváltozott, sőt állandóan változott, mert csak nőtt, sebben a vézna nyurgaságban minden fejlődés elveszett.

– Majd csak átesik rajta » mondták a szülők, és elmentek hivatalba, míg Piri mama

hánykolódott Gyula szeszélyeinek tengerén, haragosan, megbántva vagy kiengesztelve,

mintha a fiú értelmének gyeplőjét egy bogaras démon rángatta volna.

Ez volt otthon. A külső világ és a külső rend azonban nem igazodott Tutajosunk

kedélyhangulatához, s a korlátok orron vágták a szeles ifjút, aki ilyenkor mélyen

megsértődött.

Az iskola pedig semmiképpen sem igazodott  Tutajos ingadozó egyéniségéhez, és a

hasonlóan kelekótya osztálytársak még ennyire sem, aminek több ízben terjedelmes verekedés

lett a vége, betépett zsebekkel és osztályfőnöki figyelmeztetésekkel tarkítva.

– Megőrültél, Tutajos? – kérdezte ilyenkor Bütyök, amikor nekibúsulva ballagtak hazafelé.

– Kérlek szépen… – állt meg Gyula Lajos, akinek már a megállásában benne volt, hogy ő

most Gyula Lajos, és nem Tutajos. a kedves jó barát –, kérlek szépen, még jó, hogy nem volt

nálam a késem…

Bütyök a földet nézte.

– Mért nem szóltál, odaadtam volna az enyémet… Tutajos gyanakodva nézett barátjára,

akinek arcáról nem lehetett leolvasni semmit, mert konokul az aszfaltot vizsgálta.

– … még Matula élesítette ki – tette hozzá a nagy fejű ifjú. – Na, menjünk!

Tutajost már majdnem újabb dühhullám ragadta el, amikor Matula neve elhangzott, és ez a

név velük ment a szótlanságban egészen hazáig.

– Szóval – búcsúzott Gyula –, délután látlak, ugye?

– Lehet… – mondta Bütyök, és elment, feltéve tavalyi zsokésapkáját, mint mindig, ha

bosszankodott.

– Ha jössz, jössz, ha nem jössz, nem jössz – sziszegte Gyula a lépcsőn fölfelé, és

mindketten tudták, hogy Bütyköt csak nagyméretű árvíz gátolhatná meg a jövetelben, de még

az sem, mert Tutajos az ebédlő ajtaján tutajozna érte négy óra után.

A legfelső lépcsőn Bikfic várta Gyulát, és farkát enyhén rezegtette, mert nem tudta még,

milyen álláspontra helyezkedjék a kiszámíthatatlan ifjúval szemben. Mert – ugye? – lehet az

érkezésből meleg simogatás, de lehet olyan fülcsavarás is, hogy a kis kutya szeme könnybe

lábad tőle. Sőt egyszer – még leírni is szégyen –  Tutajos megrúgta Bikficet. Igaz, külső

rüszttel rúgta meg, ami nem olyan fájdalmas, de megrúgta, és Bikfic fenéken korcsolyázott

egészen Csalinga néni ajtajáig. És igaz az is, hogy Gyula öt perc múlva egy csirkecombbal

jött vissza, amit Bikfic bánatosan el is fogadott, de a rúgás megtörtént, s azóta Bikfic farka

középállásban várja Tutajost, akinek magatartása határozza meg, hogy  a fent említett farok

vidám csóválásba kezd, vagy szomorúan lekonyul.

Ezek után Gyula kedvesen vagy mérgesen “behányja” az ebédet is, vagy kezet csókol Piri

mamának, “mert így nem főz senki”, vagy mogorván csámcsog (mert ezt Piri mama utálja), s

időnként úgy néz a pótanyjára, mintha őt okolná, hogy erre a bánatos világra született.

– Ahogy az esze viszi – csóválja fejét Piri mama –, ahogy az esze viszi… szegénykémet…

A “szegényke” azután pihenőre tér, de fél négykor felébred olyan öngyilkos kietlenségben,

hogy ettől az ostobaságtól csak az öngyilkosság kellemetlen gondolata választja el. És

“szegényke” olyan bambán néz maga elé, mint az a bizonyos boci az új kapura.

Szerencsére ez az állapot csak néhány percig tart. Szeme megakad a széken heverő

aktatáskán, s a gondolatai most már elindulnak. Aktatáska – iskola – Bütyök… és felnéz az

órára, amelynek ingája olyan részvétlen egykedvűséggel szabdalja a másodperceket, mintha

sem Tutajos, sem senki más nem lenne a világon, csak ő s az a végtelen homályos valami, ami

jön valahonnét, és megy valahova: az idő.

Tutajosunk tehát megnézi az órát, és újra Bütyök jut eszébe, aki talán el sem jön, holott az

még nem fordult elő, hogy barátja cserbenhagyta volna.

Kimegy tehát a fürdőszobába, hogy lemossa arcáról az álom ragadós pókhálóját, reménykedve, hogy a hideg víz elindítja csökönyös gondolatait.

A fürdőszobában Piri mama kismosást tart, és minden edény tele van különféle

fehérneműkkel.

– Felébredtél, Gyuluskám?

Gyula erre nem is válaszol, csak szemrehányóan körülnéz az elfoglalt mosakodóhelyeken,

s egy megnedvesített törülközővel megtörli arcát.

– Bütyök nem jön el – mondja –, úgy látszik.

– Mért nem jön el?

– Nem tudom. – És kimegy a szobából, Piri mamát kétségek között hagyva, hogy Bütyök

mért nem jön el, és ha ezt Gyula tudja… azaz: hiszen megmondta, hogy nem tudja… de akkor

honnét tudja, hogy nem jön el?

– Szegénykém – mondja a pótanya –, most haragszik, hogy nem tudott mosakodni.

Pedig Gyula már régen elfeledte a fürdőszobát, mert apja szobájában zörög a telefon, s

Tutajos Bütyökre gondol, aki nem szokott telefonálni.

Felemeli tehát a kagylót.

– Tessék…

– Pista, egyedül vagy? – mondja a lehalkított lányhang. – A mama átment Kovácsékhoz,

gyorsan mondd meg, hol találkozzunk…

Gyula értelmetlenül néz szét a szobában, aztán kajánul elmosolyodik.

– A Gellérthegy jó neked?

A kagylóban valami szuszogás hallatszik.

– Megőrültél?! – És kattan a telefon, jelezve, hogy vagy a mama jött meg, vagy a nő rájött

a tévedésre.

Tutajos enyhén aljasnak érzi magát, és óvatosan leteszi a kagylót.

Végre megérkezik Bütyök, mert kettőt ciripel a csengő a megállapodás szerint, és Gyula

egyszerre megtalálja magát, ámbár dühös még magára a telefonviccért.

– Már régen várlak – néz barátjára, aki elegáns mozdulattal lendíti előre csuklóját.

– Négy lesz öt perc múlva.

Bütyöknek karórája van, amelyet nyári keresményéből vásárolt, s ez az óra először

bizonyos kellemetlenségeket okozott.

Wallenberg ugyanis – amint ezt tudjuk – Kengyelné óráin megszűnt óratulajdonos lenni, s

a szorongó kartársak Bütyöknek integettek, erősen érdeklődve, hogy hány percig tartanak még

a matematikaóra idegtépő viszontagságai.

Bütyök jó bajtárs volt, és hűségesen jelezte az idő múlását, amíg Kengyelné észre nem

vette, hogy osztályában egy pót-Wallenberg született.

– Pondoray – szólalt meg –, mennyi idő van pontosan a maga óráján?

Bütyök vérvörösen állt fel.

– Tíz óra huszonhárom perc.

– Három percet siet. Igazítsa húszra… jó? És óra végéig minden öt percben feláll, és jelenti

az időt. Wallenberg órája másodpercre pontos, nem árt, ha összehangoljuk az órákat…

Az osztály derült, és várta az öt percet. öt perc múlva Bütyök felállt.

– Tíz óra huszonöt perc – mondta, és szeretett volna elsüllyedni.

Az osztály kegyetlenül röhögött.

– Tíz óra harminc perc – jelentette a fiú újabb öt perc múlva, és már majdnem sírt, mert az

osztály üvöltött a gyönyörűségtől, sőt Avas Elemér az asztalt csapkodta.

Kengyelnének a szeme sem rebbent, és a zaj elcsitult, mint a forró víz hánykolódása,

amikor hideg vizet öntenek bele.

– Avas Elemér!

– Tessék parancsolni!

– Nem parancsolok, csak kérem, fáradjon ki a táblához… és Pondoraynak nem kell már az időt bemondani. Az órája most már jól jár… remélem…

“Jogász” tehát kiballagott a táblához, átkozva órát, Bütyköt, táblát, Kengyelnét… és

Bütyök azóta mereven elzárkózik mindenféle időjelzés elől. Folytatása azonban nem lett az

óraügynek, pedig Bütyök erősen aggódott, amikor legközelebb elmentek Kengyelékhez. Az

első látogatáskor ugyanis Kengyelné egyszer  s mindenkorra meghívta a két fiút minden

második szombatra öttől hétig. Bütyök időjelző szereplése azonban szóba sem került.

Kengyelné jó pedagógus volt, és tudta, hogy egy befejezett ügy felszabadulást is jelent,

megbocsátást, feledést. Nem szólt tehát egy szót sem, s ezzel végérvényesen egérfogóba zárta

Bütyök zavaró bajtársiasságát, annyira, hogy a jeles ifjú még saját magának is csak lopva

pillantott az órára.

Ezen a délutánon azonban mindez nem jutott Bütyök eszébe.

– Négy lesz öt perc múlva – mondta vidáman, és mindjárt hozzátette:

– Levél érkezett…

Tutajos komor gondolatai egyszerre napsütésbe kerültek, bár a kis szoba homályos volt,

amikor Bütyök elővette a levelet.

Két borítékból vette elő. A külső Ladó Gyula Lajos 8. oszt. “hallgatónak” volt címezve,

Pondoray Béla címén, míg a belsőn csak annyi volt, hogy “Bélának!”

– Katica írása határozottan javul – mondta Tutajos, és Bütyök megnyalta a szája szélét.

– Ugye?

– És a stílusa is – folytatta Tutajos. – Például nézd meg ezt a mondatot: “Az időjárás a

vetésre jó, már csak egy kis hó kelene… ami meg is jön, mert itt vannak már a vadlibák… és

este sokat gondolok Pestre…”

– Kellene, azt két l-lel kell írni, úgy emlékszem – mondta Bütyök bizonytalanul.

– Az nem fontos – torkolta le Gyula. – Elírta, hát elírta. Boldog lehetsz, Bütyök… bár én

lennék ennyire Sárival…

És itt álljunk meg egy döbbent pillanatra, és hallgassuk meg a kis szobára boruló csendet,

amiben még az óra is csendesebben járt, mert a  fiatalság tiszta, szent madarai szálltak az

időtlenségben.

Tehát: Sári.

Sári úgy kezdődött, hogy egy szép napon – ahogy mondani szokás – Bikfic, szokásától

eltérően, egészen a kapuig kísérte Gyulát, sőt úgy látszott, mintha  még tovább is élvezni

akarná a fiú társaságát.

– Eredj vissza, Bikfic, mert  megfog a sintér, akit magyarul “gyepmesternek” hívnak –

mondta Gyula, mire a kis kutya elszántan kiugrott a kapu alól, mintha azt mondta volna: “Egy

életem, egy halálom, de én veled megyek…”

Tutajost meghatotta Bikfic ragaszkodása, tehát leoldotta nadrágja övét, s azt Bikfic

nyakravalójára akasztotta.

– Hát gyere – mondta –, csak a nadrágom le ne csússzon, Bikfic, mert akkor mérges

leszek!

Tutajos úgy érezte, a kutyasétáltatás általában előkelő dolog, s kissé megereszkedett,

harmonikázó nadrágja sem aggasztotta, mert a nadrág jobban már nem csúszhatott le.

így mentek az írószerboltba, és hosszabban ácsorogtak egy sportáruüzlet előtt, ahol a

hátizsákok, a horgászfelszerelések és a fehér szőrű sportbekecsek a legszemérmetlenebbül

kellették magukat.

– Messze még a karácsony! – sóhajtott Tutajos, és elszakítva magát a vonzó látványoktól,

egyenest nekivezette kutyáját egy “hölgy”-nek, aki belegabalyodott Bikfic pórázába, amely az

előbb még Gyula nadrágját tartotta.

Bikfic morgott, a hölgy tétovázott, hogy sivalkodjon-e, de Gyula megnyugtatta:

– Nem harap. – És kellő magasságba húzva nadrágját, hozzátette: – Bocsánatot kérek.

A hölgy erre – végigmérte Tutajosunkat, és azt mondta: – Szép kis kutya… Megsimogathatom?… És mi a neve?

– Bikfic. Nyugodtan megsimogathatja.

Hát így kezdődött, mert minden így kezdődik. Két kérdéssel s egy kis simogatással.

A hölgy egyébként tizenhárom éves volt, és – amint később kiderült – Sári volt a neve.

Palóc Sári.

Sári tehát megsimogatta Bikficet, s mivel egészen közel hajolt hozzá, Bikfic képen nyalta

Sárit. Bikfic ezt kitüntetésnek szánta, a kislány pedig ijedten kapkodott zsebkendő után.

– Otthon felejtettem…

Gyula ekkor megáldotta Piri mamát, aki gondoskodott, hogy a fiú zsebében – ahogy illik –

egy tartalék zsebkendő legyen.

– Tessék.

A zsebkendő gyűretlen volt és lehelettiszta.

Sári tehát letörülte Bikfic hódolatának nyomait, és – csodálatos! – a dörzsöléstől arcának

másik fele is kipirult. Gyula kicsit elgondolkozott ezen a furcsa tüneményen, mire Sári

lesütötte szemét, mintha a zsebkendőhöz beszélne.

– Kimosom! Kimosom és visszahozom…

Igen, így folytatódik. Kimossák az ember zsebkendőjét, és – visszahozzák…

Hogy azután mit mosnak ki belőle, vagy mit mosnak bele, ezt még nem derítette fel a

tudomány, de ne is derítse.

Azt már úgyis tudjuk, hogy miből van az emberi könny – mennyi só és mennyi víz –, s

azóta már könnyezni sem érdemes, hiszen csak só és csak víz…

De itt – szerencsére – könnyezésről szó sincs, mert a zsebkendőt visszahozzák, s a

zsebkendőnek puha, kedves “Sári-illata” van. Kicsit hasonlít Sári mamájának kölnijéhez… de

fékezzük alantas fantáziánkat, mert Sárinak külön kölnije van. Nem régen, de van, és egyelőre

a fürdőkád alatt tartja, kivéve a csütörtöki napot – amikor nagytakarítás van; ilyenkor az

iskolába is magával viszi, ami nem mindig veszélytelen vállalkozás.

Anna néni ugyanis – a magyartanárnő – “ósdi nő”, aki nem festi magát, nem használ

semmiféle illatszert, és azonnal szaglászni kezd, ha magyarázat közben az asztalok közé

téved.

– Melyikőtöknek van olyan cserebogárszaga?  Ezerszer megmondtam már, hogy inkább

mosakodjatok meg rendesen.

A “hallgató hölgyek” erre megsértődnek, és Anna néni lányára gondolnak, aki ugyanitt

tanít a felsőbb osztályokban. Ő azonban Nusi néni, aki tömény illatfelhőben vonul végig a

folyosón, s olyan rúzsos a szája,  mint egy kannibálnak, aki az előbb fogyasztott el egy

misszionáriust, amit véres körmei is bizonyítanak.

Anna néni saját lányát sem tudta megnevelni, s erre gondolva visszamegy a katedrára, s

dühösen feleltetni kezd… A kölniügynek ez a része  azonban határozottan kellemetlen. Sári

tehát ötszörös papírburkolatban viszi kölnijét táskája fenekén, s hazaérkezve gondosan

visszateszi a kád alá, A zsebkendő azonban tartja az illatot, jelezve, hogy Sári nemhiába

gyarapította hat forinttal a háztartási bolt pénztárát.

Gyula a nevezetes zsebkendőt egy szivarosdobozban tartja, és időnként Bütyökkel is

megszagolhatja.

– Mit szólsz hozzá?

Bütyök megnyalja a szája szélét.

– Valami keleti illatszer lehet….

S ebben Bütyöknek igaza is van, mert a háztartási bolt valóban keletre fekszik Sáriéktól.

A zsebkendő ezek után – mély sóhajtás kíséretében – visszakerül a dobozba, és Tutajos azt

mondja:

– Hát ez így van, Bütyök…

Bütyök csak bólogat nagy fejével, mert nem tudja, hogy “ez” miért van így, vagy miért van úgy. Bütyök egyszerűbb és világosabb egyéniség. “Menyasszonya” van, s Katicát feleségül

fogja venni.

Kész!

Tutajos azonban bonyolultabb lélek. Keresi  a ködöt, a megoldhatatlan problémákat, s

kellemesen szenved. És veszekedik Sárival, és kibékül… És ezek a kibékülések… Nem, ezt

nem lehet leírni!

Megy a két gyerek valamelyik elhagyatott utcán, és karjuk összeér… és valamelyik

árnyékos helyen percekig fogják egymás kezét. Ennyi az egész.

Sári ugyan reálisabb lélek, s néha szeretné, ha Gyula “nyilatkozna”, de aztán ő is beleesik

abba a leírhatatlan és soha vissza nem térő bódulatba, aminek Első Szerelem a neve!

Ezenkívül Sári határozottan  féltékeny! Féltékeny a berekre, Matulára, Bütyökre,

Tüskevárra és mindenre, aminek emlékeivel Gyula csordultig tele van. Sári arról szeretne

beszélni, hogy hány szobás lakásuk lesz, és hogy mi a fizetése egy tudományos kutatónak, de

Tutajos ezekkel a gyakorlati dolgokkal nem akarja Sárit “megsérteni”. Gyula vagy a

“levegőben jár”, vagy jön Matula és Csikasz,  a vihar leírása különféle javított és bővített

változatokkal, amelyeket a kislány már hússzor hallott.

– … Kérlek, Sárikám (újabban már tegezik egymást, és Sáriból Sárikám lett), kérlek

szépen, jön a három nyári lúd, jönnek… jönnek… elöl a vezérgúnár; mondom magamban, ezt

nem bántom, mert kemény a húsa, hanem a második! – Gyula ekkor megáll az utcán, felkapja

a képzeletbeli puskát, gondosan megcélozza a képzeletbeli libát, miközben egy szatyros néni

ijedten a szemben levő emeleti ablakra néz: mi lehet ott? – Durr! Ssss… puff! Mint a tök, úgy

levágta a nehéz fegyver. Matula valósággal ugrált örömében…

Itt megint álljunk meg egy pillanatra, és vessünk egy szomorú pillantást Tutajosra, egy

fejcsóváló pillantást, mint a jószívű bíró a visszaeső bűnösre.

Igen, Tutajost néha megint elkapta a fantázia, és – különösen Sári társaságában – egyre

többször csúszott le a valóság trónusáról a felelőtlen handabanda-ingoványba, ahol csak a

pillanatnak nyíltak furcsa és  azonnal elhervadó virágai. Talán jobb lett volna, ha derék

Gyulánk tudatosan hazudik, és utána rádöbben a szomorú valóságra, minthogy így

megnyugtathatta önmagát, hogy az eset “körülbelül” így volt. És nem vette észre, hogy a

tények színezése immáron heggyé dagadt, amely egyszer csak megindul, és maga alá temeti a

lelkes ifjút, akit megint a körülményeknek kell kipofozni a valóság tiszta országút ára.

Gyula – végeredményben – támasz nélkül állt testi fejlődésének ebben a zűrzavarában, és

nem is gondolt arra, hogy idegállapotának szélsőségeit ezek a fellengzős elragadtatások

mennyire kimélyítették.

Mert – ha még visszaemlékezünk a tüskevárbeli nyári kalandozásra – ennek a lényege az,

hogy Tutajosunk valóban lőtt egy libát, és Matula valóban megdicsérte. Ez – valóság!

De! Tutajosunk nem a második libát akarta lőni, nem tudta, hogy az első vén liba, s a

második csak véletlenül repült bele a lövésbe, és Matula nem ugrált. A valóságtól való

elrugaszkodást ez jellemzi a legjobban, mert utána kicsit elhallgatott, és enyhén szégyellte

magát. Nem, Matula talán lakodalmán “ugrált” utoljára, de ez tánc volt, mámoros, tempós,

régi tánc… És Tutajos lesütötte a szemét,  ha arra gondolt, hogy öreg mesterét egy

ugrabugráló bohóccá aljasította.

Este volt ekkor és köd; körülötte a város fáradt lármája, de Gyula úgy érezte: Matula kutató

és megrovó szeme nézi minden sarokról, és nem szól semmit, csak néz, csak néz…

Szótlanul ment a kislány mellett. Karjuk már nem ért össze, és a fiúnak tele lett

szomorúsággal a szíve, bár nem tudta, miért. Nem tudta, hogy Sári nagyon is valóság, s ha ő

átmegy a valótlan ábrándok másik világába, hát elveszti Sárit is.

Valami közéjük ereszkedett.

A kislány csodálatos női ösztöne megérzett valamit, ami elidegenítette. Szórakozottan

ténfergett Tutajosunk mellett, aki legszívesebben berúgta volna a kirakatokat, csak azt nem tudta, miért, de azt világosan érezte, hogy Sárival “végzett”… “Mit gondol ez a taknyos?”

Rohant hazafelé, sarokba vágta könyveit, és “nem jól érzem magam” morgással azonnal

lefeküdt.

Fogcsikorgató dühvel feküdt le, nem vacsorázott, csak dúlt-fúlt, és Piri mamát gorombán

kiutasította orvosságaival együtt.

Amikor a szülők hazajöttek, már aludt, és a pótanya nem számolt be Tutajos

gorombáskodásáról, csak annyit mondott, hogy Gyula lefeküdt, mert nem jól érezte magát.

“Majd kiheveri” – gondolták a szülők, akik úgy érezték, hogy a fiuknak “megadtak

mindent”, és egy pillanatig sem jutott eszükbe, hogy a lakás, fűtés, világítási ennivaló és

ruházat – bizony — nem minden.

Így aztán Gyulának másnap – a sarokba vágott könyvek bosszújaként – ádáz csatát kellett

vívni a mágnesességgel és Kengyelnével, aki a matematikán kívül a fizikát is képviselte.

Méghozzá idegesen és könyörtelenül képviselte,  bár az osztály úgy tudta, hogy Ladó

Kengyelékkel “jóban vart”…

– Mi van magával, Ladó?! – csattant fel  Kengyelné. – Micsoda zagyvaság ez? Mondja

meg, hogy nem készült, vagy hazudjon valamit, de ez nem felelet.

Ez már komoly megszégyenítés volt, és a szorongás bizonytalan felhője ide-oda lengett az

osztály felett.

– Nem jól éreztem magam tegnap. – dadogta Tutajos, de Kengyelné rá sem nézett.

Fordított egy lapot az osztálykönyvben.

– Kalmár! Maga, remélem, jól érezte magát tegnap.

– Hát… ahogy vesszük… azaz…

Kengyelné szeme összeszűkült a haragtól, de mivel a fiú nagy zavarán azonnal észrevette,

hogy ez a nyegle válasz teljesen öntudatlan volt, elmosolyodott.

– – Maradjon – legyintett, és újra Tutajoshoz fordult. – Ez a felelet, Ladó, egy nyomorult

kettes. Úgy látszik, maga egyre gyorsabban csúszik lefelé… Elmehet!

Tutajosunk helyére tántorgott, és lehajtotta fejét, hogy ne lehessen látni a szégyen dühös

könnyeit.

Az osztály szorongott, mert megérzett valamit abból, hogy a tanárnő körül sincs minden

rendben… de megérezte ezt Kengyel is, aki jelesen állta a futó viharok villámlását, sőt

mosolygott, és békítőén megsimogatta asszonyát.

– Remélem, kislány lesz… Tudod, szívem, annyit vesződtem a fiúkkal…

– Igen – tétovázott az asszony —, vigyáznom kell magamra. Úgy lekaptam ma is ezt a

szegény Ladót… Hiszen megérdemelte, de most érzem, hogy eltúloztam a dolgot.

A legközelebbi szombaton aztán nagyon kedves volt a fiúkhoz, de amikor kiment, hogy

uzsonnát készítsen, Kengyel azt mondta a fiúknak, hogy ő most nagyobb munkán dolgozik, s

majd megtelefonálja, ha megint jöhetnek.

– De addig is szedjétek össze magatokat, mert nem minden jó, amit rólatok hallok!

Kengyel többes számban beszélt, de csak Tutajos lett vérvörös, s a szőnyeg mintáit

szemlélte.

– Parancsoljatok magatoknak, az  áldóját! – kiáltott rájuk  vidáman. – Hiszen férfiak

vagytok! Persze nem azért vagytok férfiak, hogy ököllel szerezzetek igazságot…

Ez már egyenesen Ladónak szólt, mert –  ne kerülgessük a második szomorú tényt –

Tutajosunk néha annyira elvesztette az idegeit, hogy a  nézeteltérések az osztályban

verekedéssé fajultak.

A harc váltakozó szerencsével folyt, de egyre inkább Gyula kárára tolódott el, hogy néha

már Bütyöknek kellett beavatkoznia. Bütyök utálta az ilyen csetepatékat, és egyik alkalommal

meg is mondta Gyulának, hogy rossz vége lesz a dolognak.

– Becsületembe gázolt az a nyomorult Fuszekli.

– Nem volt igazad… – Mi?!

– Nem volt igazad, Tutajos!

– Azt mondta, hogy mindig másként mondom el a vihart, meg mindent…

– Hát… tudod…

– Bütyök! – kiáltott fel Tutajos, és olyan gyilkos haraggal nézett legjobb barátjára, mint aki

addig játszik a csapdával, amíg saját magát fogja meg.

– Ne kiabálj! Ez a valóság.

És ment a két fiú hazafelé, mint két viharvert hajó, amelyek nem segíthetnek egymáson,

mert nem is látják egymást a köztük úszó jéghegytől.

A kapuban szó nélkül elváltak, és majdnem megfulladtak  a békülés vágyának ki nem

mondott szavaitól. Ezen a napon  történt Bikfic felrúgása, de  szerencsére a kibékülés is –

minden vonalon. Bikfic csirkecombot kapott, ami a kis kutya megítélése szerint határozottan

jó vásár volt, Bütyök pedig pontosan érkezett, megállt az ajtóban, és megnyalta szája szélét.

– Azért ellőttem…

Gyulát pedig elöntötte a szeretet óceánja.

– Ne haragudj, Bütyök!

– Nem is haragudtam.

– És tulajdonkeppen megértelek… Nem ülnél le? Bütyök tehát  leült, de sapkáját még

kezében tartotta, mint akinek mondanivalója van.

– Olyan szép minden, Tutajoskám, és úgy elrontjuk…

– Mondhatod, hogy én rontom el…

– Nem… de valahogy elromlik… valami elromlott, csak azt tudnám, mi. Kengyelnének

nem volt igaza – egészen, és neked sem volt igazad – egészen. Aztán gondolj vissza: te azelőtt

soha nem verekedtél, és mióta megjöttünk, már osztályfőnöki rovást is kaptál.

– Igazságtalanul… – mondta Tutajos.

– Szóval: kaptál. Tavaly nem kaptál…

– Sári is azt mondja: igazságtalanul.

– Sári szeret téged, és…

– Mit tudom én – mélázott Gyula, csak azért, hogy Bütyök bebizonyítsa az ellenkezőjét –,

mit tudom én – sóhajtott –, mondani nem mondta…

– Ezt érezni kell. Nekem sem mondta Katica…

– Az más. Sára néha olyan furcsa…

Bütyök megforgatta sapkáját, mintha az előbbi gondolat fonalát kereste volna.

– … De előzőleg osztályfőnöki intést kaptál… akkor is  verekedésért. Szegény Bolhát

annyira orron ütötted, hogy haza kellett küldeni, úgy vérzett.

– Ráugrott a lábamra.

– Véletlenül. Hátraugrott, s te álltál ott. Mindjárt megfordult, hogy bocsánatot kérjen, de

csak annyit tudott mondani, hogy “bo…”, már ütöttél is. Ököllel. És azóta nem beszélsz

Bolhával. Haragszol rá, mert betörted az orrát…

Tutajos fel s alá járt a szobában, és úgy érezte, valami nagylelkűséget tesz, amikor azt

mondta:

– Ha akarod, bocsánatot kérek tőle.

– Az én kedvemért? Ha te nem érzed, hogy ezt kell tenned…

– Nem érzem!

– Akkor ne kérj bocsánatot!

De azért másnap Gyula odament a betört orrú ifjúhoz, zavart, de mégis vállveregető

mosolygással.

– Haragszol még, Bolha?

– Nem haragszom. Marha vagy, hát marha vagy, de az orromat meg kell operálni, valami

eltörött benne… és éjjel fulladoztam, mert nem tudok lélegezni. Bolha azelőtt nem mert volna Gyulával így beszélni, de most a betört orrsövény mögül

hidegen nézett Tutajosra.

– Máskor ne ugrálj, Bolha! – intette Gyula, és otthagyta társát, de világosan érezte, hogy

alulmaradt.

“Nyavalyás” – gondolta keserűen, ám nem gondolkozott tovább, ami kár volt, mert ha

gondolatait továbbgombolyítja, egyszer csak felállt volna a kérdés, hogy miért lehetett ilyen

fölényes gyenge kis társa. Mi  őrizte meg egy újabb veréstől, mikor a nagy hírű Tutajost

egyszerűen lemarházta? És mi nyűgözte le a rétjáró vadászt, mintha páncéllett volna köztük?

Ha Gyula csak egy kicsit gondolkozik, magától ráébredt volna, hogy a kisfiú igaza állt

közéjük és a valóság, amelyet nem lehet orron ütni…

De a bocsánatkérést – ami nem is volt az – nem mondta el Bütyöknek, mert megalázottnak

érezte magát, mint ahogy az is volt.

Egy ideig nyugalom volt azután a két fiú életében. Többet ábrándoztak ugyan, mint valaha,

de – ennek dacára – többet is tanultak, aminek eredménye nem is maradt el. Gyula egy izmos

jelest fogott Éva néninél (aki ilyenkor “kedves Éva néni” lett, egyébként “Kengyelné”), és

több minőségi jót más tárgyakból.

Verekedés nem volt, Bolhát megoperálták, s a kis termetű ifjú úgy nyilatkozott, hogy orra

úgy szelei, mint az új pipaszár, egyszóval jobb, mint volt…

– Én is szuszogok álmomban – mondta Birkás Bandi, aki a közhasználatban “Kos” névre

hallgatott, amit hatalmas orra is igazolt –, és ilyenkor rosszakat álmodom…

Bolha Tutajos felé intett.

– Kérd meg Ladót… az enyémet is ő hozta rendbe! Gyula hallotta ezt a párbeszédet, de

úgy tett, mintha nem hallotta volna, mert elhatározták Bütyökkel, hogy nem avatkoznak az

olyan beszélgetésbe, ami elfajulhat.

Tanultak és ábrándoztak. Bütyök néha levelet kapott, Tutajos pedig – hetenként

kétszer-háromszor – “sétálni” ment, amit Piri mama nagyon helyeselt. Gyula – ha jó kedve

volt – pórázra fogta Bikficet, aminek a kis kutya nagyon örült, és később már ügy kellett

megszökni előle, mert Bikfic is szerelmes lett Sáriba. Ennek a szerelemnek azonban sokkal

reálisabb alapja volt, mint Tutajosénak. Ennek a szerelemnek esetenként öt deka felvágott volt

az alapja. Ha aztán Gyulának sikerült megszöknie Bikfic elől, a kutya a kapuban várta a

ravasz ifjút, és megugatta.

– Kerestelek, Bikfic – magyarázta Tutajos –, de te mindig elcsavarogsz…

– Hazudsz… hauhauhazudsz! – ugrált Bikfic vidáman, mert boldog volt, hogy barátját

látja, és boldog volt, mert sohasem hazudott.

Bikfic tehát felkísérte Gyulát az ajtóig, itt megállt, kérdően rezegtette farkát, és úgy nézett

Tutajosra, mintha még várna “valamit”. Bikfic szerette Gyulát, de azért nem volt érzelmes

lélek, s ennek a várakozásnak is szilárd alapja volt, mert Tutajos, Piri mama engedélyével

vagy anélkül “körülnézett” az éléskamrában, hogy a kis kutya várakozásának megfeleljen.

Bikfic ezek után zsebre vágta, azaz lenyelte a fájdalomdíjat az elmaradt sétáért, még egy

pillantást vetett a becsukódott ajtóra, aztán lefeküdt Varjú Béla nyugalmazott műszaki ellenőr

lakása előtt a vastag szőnyegdarabkára, amely Bikfic hivatalba lépése óta ágy s egyben

őrhelye lett.

Varjú bácsi eredetileg szerelő volt, és Bikfic két éve fogta magának a piacon. Varjú néni

akkor még élt, de súlyos beteg “volt, s az öregember néha maga is főzött. Egy ilyen

alkalommal egyszer csak azt vette észre, hogy a szatyor oldalán egy kis kutya követi.

A szatyorban hagyma volt meg krumpli, azért az öreg azt mondta:

– Nincs a szatyorban neked való, kis kutya, eredj haza!

Bikfic azonban nem ment. Úgy ballagott az  öreg mellett, mint akinek elhatározása

végleges. A trafik előtt

Oldal: Téli Berek
Dani játékai - © 2008 - 2024 - dani-jatekai.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat